József Attila: Majd megöregszel

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz – azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed, s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyávog,
de a szobába csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a múltból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifjú képed, hozzá motyogod.
„Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem”.

„Mit is tehettem volna?” – kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tűnődik, nem a vágy,
a bensődben: szeress-e, ne szeress-e?

Magadban döntöd el! Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e?
Mert elfáradt bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.
 

Ennek a versnek az az apropója, hogy ma reggel bementem a könyvtárba olvasgatni, és "csak úgy" felütöttem egy József Attila összest. Nem akarok megöregedni. Alkalmatlan vagyok a szeretetre. Isten tud szeretni, Ő maga a Szeretet. A többiek tudnak szeretni, mert nemtudommiért. Én meg nem. Vagyis valami olyasmi ez (mmint én) mint egy Jókai-regény. Vagy gyűlölök, vagy szeretek elviselek, de valahogy szélsőségesen. Az alapvető emberi kapcsolatok kialakításával is bajlódom, a korosztályom meg olyan elvárásokat állít velem szemben (is), amelyeknek képtelen vagyok megfelelni. 17 évesen NEM élek egy 3 éves kapcsolatban. És ez már egy hatalmas bűn a többiek szemében. Naja, de legalább őszinte vagyok magammal. (: DE egyszer majd megöregszem.... ): vagy nem...?

Az élet óceánján hánykódom,
tengeribetegen kapaszkodva
a korlátba, sápadt arccal
a reményt hazudom.