Fivérem

'Ez nehéz,' mondta, 'istentelenül nehéz.
Igazságtalanság, hogy most először esek így össze!
Még haldoklik a természet, a kukoricaföldek végtelenek
a szavak falevélként hullanak örökké, de végesen.
Ő elnémul, csak fekszik szótlanul.
A nyelőcsövében műanyag cső,
órákon át csuklik, a nyeléshez sem maradt már erő.
Még megmozdul a jobb karja,
mellyel a húsos liliomként csüngő balját tartja.
A hüvelykujját kiegyenesíti,
még a végórában is jelet ad,
fehér, vékony gyermekbőrbe bújik
aggodó kezembe még egyszer belekap.
Keresem a közös vonásokat, amik csak a mieink,
nyugtalanság és türelmetlenség járja át
nincs idő az időre... ez a 24.-ik óra
a múltban találom magam
egy olyan világban, ami olyan mint egy mező békákkal
mint egy vizesárok angolnákkal (szabad lét)
és később egy fogadás, ping-pong
házirend és 52 kártya
a három dobókocka
folytonos, féktelen éhség
(Majd én megöregszem helyetted!
Eszem a fácánt, érzem az erdő illatát...)
A végzet kinyilvánítatott.
Tüdeje helyett gép mozog.
A váladékot elszívja
szörnyű kereplést hallat a rekeszizma.
Utolsó mozdulatát végezte, egy bágyadt kacsintást
Megkezdődik a lélekvándorlás.
Elrendeződés, egy adag kimérése.
A test még zsugordik
és hirtelen az arc holtra válik:
egy ránc, egy görcs
egy merev, vad pillantás
elviselhetetlen világos,
eszelős zsarnoki düh és ijedtség.
Vajon mit lát?
Engem, aki szégyenteljesen elfordul,
és gyáván a könnyeibe temetkezik?
Aztán holnap lesz, megoldódnak a szíjak
és ő már az örökkévalóság része.

(saját fordítás)

BROER (Hugo Claus)

'Het is hard,' zei hij, 'godverdomme hard.

En onrechtvaardig, voor het eerst word ik mager.'

Nog de herfst buiten, een maïsveld tot de einder,

het woord valt, einder, eindig.

Dan geen woord meer van hem.

In zijn slokdarm de plastic slang.

Hij hikt uren lang. Kan niet slikken.

Nog beweging in de rechterhand

die de linker draagt als een vette lelie.

De hand steekt zijn duim omhoog.

Hij blijft seinen tot in zijn laatste verval.

Hij heeft wit kindervel gekregen.

Hij knijpt in mijn angstige hand.

Ik zoek nog naar een gelijkenis, de onze,

de onrust van haar,

het ongeduld van hem (geen tijd voor tijd),

en ik beland in ons eerste verleden,

dat van een wereld als een weide met kikkers,

als een sloot met paling

en later weddenschappen, tafeltennis,

huishoudelijke wetten, de 52 kaarten,

de drie dobbelstenen

en aldoor de tomeloze honger.

(Ik word oud in plaats van jou.

Ik eet fazant en ruik het bos.)

Nu is zijn behuizing afgemeten.

De machine ademt voor hem.

Slijm wordt weggezogen.

Een ratel uit zijn middenrif,

en dan zijn laatste beweging, een lome knipoog.

Zielsverhuizing. Een ordening. Een portie afgesneden.

Het lijf nog verminderend

en dan plots in zijn gezicht dat dood was

een frons en een kramp

en dan een gesperde, woeste blik,

ondraaglijk helder, de woede en schrik

van een tiran. Wat ziet hij ? Mij, een man

die zich afwendt, laf verbaasd over zijn tranen?

Dan is het morgen en maakt men de riemen los.

En hij dan voorgoed