Tegnap néhány perccel azután, hogy posztoltam a bejegyzést, a testvérem epilepsziás rohamot kapott. Nem először, már 8 éve tudjuk hogy epilepsziás, de 2 éve nem volt már rohama. A tegnapi roha az összes többinél durvább volt. Itt, a monitor előtt ült, vagyis esett le a székről. Az én szobámba. Szörnyű érzés bejönni ide. Csak én voltam ott, és tehetetlennek éreztem magam. Nagyon megütötte a fejét, és sokáig nem volt tudatánál. A mentőket csak harmadszorra sikerült felhívnom. Míg a mentők kiértek a testvérem félrebeszélt, azt mondta hogy "nem akarok meghalni" és "legyen már béke, mikor kötünk békét?". Én meg csak bőgtem, és rohadtul nem tudtam mást csinálni. Addigra már apa ott volt vele, és anya is hazajött a munkahelyéről. Megjött a mentő, a testvéremet Miskolcra vitték, anya is elkísérte. Én délutén egy körül indultam utánuk kocsival. Ennyire szarul még sosem éreztem magam. Gondolhatod, csak vizet meg cigit "ettem" egész nap. Végülis este 7-kor azt mondta az ügyeletes orvos, hogy hazavihetjük, úgyse tudnak nagyon mit tenni vele, pihennie kell és szedni a gyógyszereket. Estére már tényleg jobban volt. Beszélgetett, evett, mosolygott is. Persze ő semmire sem emlékszik, csak érzi, hogy fájnak a zúzódásai. Elég, ha én emlékszem. És nem lett komolyabb baj.