Csak sír, mást nem csinál...
A könny körülötte patakokban áll,
és folytatja tovább
mintha nem tudna róla,
pedig nem beteg, nem idióta
de könnyei záporozása
nem árulja el mégsem
hogy oly mélyen mi bántja.
Talán a rossz idő?
Vagy a kegyetlen emlő,
mely gonosz volt, s felnevelő?
Zsebkendő sem kell már neki
aki őt elhagyja, most jól teszi
mert hamarosan ki fog törni,
mint egy dühödt hurrikán
és te elkeveredsz az árvíz hordalékán.
Utána évszázadnyinak tűnő csend.
Hát te tetted! És kezdődik újból
tovább, teli torokból
csak sír újra, te pedig nézed
pillantásoddal nem igézed meg
de egy szót sem szólsz
csak utoljára még megnézed jól
mert a könnyei vérré lettek
most véget vet bús életének,
mit porrá zúztál, megaláztál
kinevettél, szétágyúztál!
És újra beköszönt a csend.
Visszaáll a megszokott rend.
De ha rágondolsz, meghallod
az örökkön szóló requiemet.
Ezt sem érted, csak mosolyogsz
zavartan, nem érzed, ez most gond
A válladat két fehér ruhás átkarolja
és csak erősödik a kacagásod hangja
mintha ez lett volna az álmod,
kikötözve matracágyon
várni a gyógyszerre,
a segítő módszerre...
Most is csak a sírást hallod
Te voltál az, Te voltál ott
belül szaggat, de csak kacagsz
néha megállsz, majd falnak szaladsz.
Aztán egyszer évek múlván
úgy, ahogy kitör egy vulkán
sírva fakadsz, sírsz már Te is!
Néhány óra múlva...találkozunk a pokolban.