"Ősz van. Vérzik az orrod". Én meg csak nézek magam elé, és nem érdekel. Ráz a hideg, és belül fájok. Miért nem lehet hogy úgy éljük meg ezt az átmnetei élet-állapotot, hogy ne érezzünk semmit? Bánat, öröm, harag, szomorúság, csalódottság... Mindig csak rossz.  Ha egyszer boldog voltál utána hiányozni fogsz, és beleőrülsz abba, hogy megint átélhesd.

Nem tudok már sírni sem. Ez már a nihil. Az ember egyszer "megfagy", és soha többé nem "enged fel". Érzelmi-katatón lesz. Talán én is az leszek. Nem foglalkozok többé az álmaimmal, meg a vágyaimmal, mert minek?! Úgysem sikerül. Értéktelen, sőt, felesleges társadalomalkotóként nem kell sokra vinnem. Velem szemben nincs elvárás. Csak vagyok, elvegetálok néhány évig, aztán vagy valamilyen civilizációs betegség, vagy a saját magam vetek véget az életemnek. Minden normának megfelelek, lesz egy urnástemetésem, és a franc se fogja tudni, hogy ki voltam. A 21. századi Akakij Akakijevicsek korát éljük. Nem kellenek ide nagy érzelmek: Ha te szeretsz, az egy dolog, de téged úgy SEM szeret majd senki. Kigúnyolnak, megvetnek, kihasználnak, és nevetik a naívságodat. Ez az élet. Lesz ennél jobb. (?)

szeret kezik kezik szeret szerető kezet nyújt és ha a másik elfogadja ők ketten már szeretkeznek