Rengeteg időt töltök mostanában egy bizonyos parkban. Mindig feltűnik valami apróság, ami feldobja a napomat. Egy mókus, egy falveél, vagy csak úgy hintázok egyet... teljesen kikapcsol, éas felfrissít. Naja... és rengeteg fiatal szerelmes tölti ugyanitt a délutánját. Tegnap láttam egy "pókembercsókot" is élőben!!! Meg persze a nálam 4-5 évvel idősebb édesanyák sétálnak erre babakocsit tolva. Én meg csak ülök, és Kaukázust hallgatok, teljesen máshol járnak a gondolataim. Figyelem, ami körülöttem zajlik, de úgy mintha én egyáltalán nem is lennék a részese. Itt ötlött fel bennem a következő vers ötlete: Séta a parkban A meleg őszi napsütésben mint induló fecskék a szerelmesek gyülekeznek talán értik szerelmük vesztét? Az is délre repülne gólyamadár módra? Vagy mint a széncinege vigyázna a halott havas tájra. Mely a zsenge szíveket porcukorral takarja táplálja a jót,a szépet az őszinteséget pártolja. Vagy lehet hogy a fehér irtózatos méreg minden érzelmet felél csak a gyűlöletet hagyja meg. S lehullik mind, mint alevél a séárguló őszi fáról nem marad a remélt csak a kínzó fájdalom lángol. A szív olyanná lesz akár a gesztenye a földön: riaszt szúrós külseje de belül értéka köbön. Jöjjetek hát szerelmesek csengjena csókok árja a szerelem nem érhet véget abban a rózsaszínködös világban... Zavaró zsibongás énbennem, mi történt?! tán lefagyok mint a vírusos számítógép: lehet hogy az vagyok. A Vírus te vagy, én meg az operációsrendszer. Idegesítesz szavaiddal, marod a lényem akár a vegyszer. Nem haragszom, sőt, nevetnék! Ha nem zargatnál, és néha levegőt venni engednél mert már áram nélküli vastüdőbren fekszem lassacskán fuldoklika lelkem. Testem még él, és az élőhalott szellemem árnyéka még néha-néha fellebben.. Sajnálom hogy egyedülk maradtál, megsebzetten...