ákombákom írásommal vésem a csuklódbahogy elfelejteni ne tudd, mi volt az az óraamikor csak teveled és énvelem és miketten egyszerrenéztünk fel a háztetőről a csillagmentes sötétrea láthatatlan tüzijáték szikrái fejünkre hullottakfájdalmas álsebeink soha el nem múltakigazat…

Rengeteg időt töltök mostanában egy bizonyos parkban. Mindig feltűnik valami apróság, ami feldobja a napomat. Egy mókus, egy falveél, vagy csak úgy hintázok egyet... teljesen kikapcsol, éas felfrissít. Naja... és rengeteg fiatal szerelmes tölti ugyanitt a délutánját. Tegnap láttam…

Furcsa, nem furcsa... melankólikusan boldog vagyok. Olyan jó... nem hazudni magamnak, másnak... nem is akarok... nem is próbálok. Nehéz ez. Mármint akkor nem jöttem rá erre, hogy becsapom magam. Csak ha tudnám, mit kéne érezni, sokkal könnyebb lenne, viszont helyettem senki sem kann…