ákombákom írásommal vésem a csuklódba
hogy elfelejteni ne tudd, mi volt az az óra
amikor csak teveled és énvelem és miketten egyszerre
néztünk fel a háztetőről a csillagmentes sötétre

a láthatatlan tüzijáték szikrái fejünkre hullottak
fájdalmas álsebeink soha el nem múltak
igazat mondtunk egymásnak sosem és mindig
lelkünk poharából nem tudtunk valóságot inni.

nyeltük a sok mérget, amit a sors adott
ha nem fájt eléggé, kértünk még egy kortyot
mert úgy hittük, hogy egy idő után a keserűt
felváltja az édes, mint bánatot a derű.

most a bőrödbe vágom a közös igazságot
a vér a pecsétje, tudom hogy fáj, de hagyom
hogy lecsorogjon a csuklódon, mint az elmúlt idő
nekem is fáj, én is érzem, egykor bennünk volt az erő.