Az elmúlt hetek, napok teljesen monotonná váltak. Minden nap ugyanaz. A reggeli cigi, a fájdalom, bevásárlás, rohanás, lecseszés, hazudozás, este híradó, msn, minden napom azzal zárul hogy hülye vagyok, és a kispárnám már lassan kezd kifakulni (biztos megerőltetem a szemem...). Nyomasztanak a titkok, amikről nem beszélhetek.vagyis beszélhetnék, de a titok számomra misztérium. Nyomasztanak a gondolotaim, amiket nem hallgat meg senki. Amikor mégis meghallgat valaki, nem merek őszintén beszélni, mert félek, hogy kinevet. Nyomaszt az élet. Tavaszi fáradság persze hogy van, de ennek vajon mi lehet a neve? Krisztinanoémitis idiotitis? Hiányzik az élet, a halál. Felesleges vagyok? Lehet engem szeretni? (Anya, Apa, Tesó, nagyszülők, Laci... érdemes vagyok én erre...?) Beteljesül a cassandra-jóslat, hogy sosem lesz családom? Bölcsész diplomás alkoholista leszek? Tele vagyok kérdésekkel, kétségekkel, félelmekkel, meg méreganyagokkal. Nem tudom mi segítene rajtam. Két nagy pofon? Vagy valami olyan, amivel tele szokott lenni a média: mittomén, valakivel történik egy baleset, x percig a klinikai halál állapotában van, csodával határos módon magához tér, meglátja valamelyik szentet, Máriát, vagy a három isteni személy egyikét, és rájön hogy az élete értékes. Na bumm. De enélkül is rá lehet jönni? Hogyan? Jobb érzés tudni mi vár "odaát", és ennek az ismeretében tudatosan élni? Miért írok ide ennyi kérdést? Van ennek értelme? Ezekre a kérdésekre felesleges választ keresni. Hiszen minden kiderül, és csak kevesen szeretik a spoilereket. :) (az esetleges helyesírási hibákért bocsi, fáradtan írtam)