Hármasával szedem a lépcsőket lefelé,
a Tisza hív, hát szaladok most felé
újra a legszebb éveimet látom
olyan mintha előttem leperegne vásznon
mindaz, ami gyerekkoromban a nyarat jelentette,
és újra csak azt kívánom most is, ha lehetne
hogy visszakapjam megint azokat a napokat
amikor gondtalanul a tokaji víz, s nap simogat.
A lázas sakkpartik, holott játszani sem tudtunk
vagy Bálint, aki megdöntötte a Mario-s rekordunk.
Az összecsavart láncos hinta, ami nagyot tud ütni,
a szalonnasütő, ami mellett gyűlöltem ülni.
Olyan szép volt minden, kár hogy ez múlt idő
ahogy sétálok itt, a part szinte egy temető.
Elástam az emlékeket a tompa, szőke homokba
ne találjon rájuk senki-soha, s talán titokban.
Hűvös lett, a pulcsimon átjár a szél
a levelek színe mesés, s már-már a tél
ami üzeni, itt az elmúlás,
csak legyek még egy kicsit gyerek, nem kérek mást.
Rajzoltam az iszapos homokba egy keresztet,
egy szívet,aki most lát, talán bolondnak hihet,
de el kell most búcsúzni, mert lehet hogy máskor nem tudok...
Utoljára bohéman a Tiszába szórok némi homokat,
és felintegetek arra a hídra (mert várnak rám), ahol az első naplómmal
büszkén keltem a művészi útra...
Köszönöm a szépet. (:
(még lehet, hogy visszatérek) (:
