Besötétített szobában rekviemet hallgatva
szuicid életérzés, csak mélyen elbújtatva
a kék falak közé, szakadozó rom belül
de még néhány tiktkot elbír, talán ha akarom
egy más világ ez, ahol gázolaj ízű a gumicukor
minden a hideg, kemény ráció mögé szorul
a tér kitágul az idő megáll, és minden elmosódik
csak egy folt, egy kék tintafolt a félfamentes papíron
én pedig a kék pacában valahol eltűntem, vagy csak
pusztán remélem, hogy úgy rejtőzködöm, hogy nem kell
többé sehová sem menekülnöm, senki és semmi elöl
nem félni attól, hogy valaki valamiért megöl
és eljön a könnyű halál, és majd az ajtóban valaki vár
és elküld messzirea saját testemtől,feltámaszt és eltölt
nincsenek többé rózsaszín virágok, csak kormozódott lángnyomok
már csak posthumus és viszontlátásra eltávozva a tér messzi pontjába
megbotlani egy térképben egy iránytűben és a színek fekete maradványában
köszönöm hogy lehettem ott ahol már nem vagyok, és a helyeken ahol már maradok
a lélegzetnélküli, haragmentes békevilágban
szédülök, csukott szemmel, vég nélkül.
A kékfal monstrum újra felépül.
Megint itt vagyok.
És megint egy rekviem. Ami inkább prológus
Egy új nap kezdete, mindig más, mindig új, de kuss!
Előrevetített fájdalom és szenvedés... öröm és ünneplés. Kiderül.
Most minden újra elsötétül...